Tóth Árpád (1886-1928):

költo, mufordító. T. Eszter apja. Debrecenben nott fel, apja szobrász volt. 1905-tol magyar-német szakos hallgató a budapesti egyetemen. Verseit A Hét, a Vasárnapi Újság és különbözo debreceni lapok közölték, 1908-tól a Nyugat is. 1909-tol anyagi gondok miatt abbahagyta tanulmányait, debreceni helyi lapok munkatársa lett, közben kúrálta tüdobaját. 1917-tol az Esztendo segédszerkesztoje, 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkára, 1921-ben Az Est munkatársa lett. Tüdobajban halt meg. Költészetének alaphangja a szomorúság. Számára a város kallódó kisemberét körülvevo tárgyak is bánatot sugallnak, s o átengedi magát a fájdalomnak (Kisvendégloben, Meddo órán, Hajnali szerenád, Orfeumi elégia). Jellemzo szavai: bús, halk, szelíd, félszeg, fáradt, beteg, kopott, bágyadt, borong. Versei impresszionista, preraffaelita-szecessziós sajátosságok, a szimbolizmus, a romantika és egyfajta kisrealizmus ötvözetei. Nagy szerep jut bennük a hasonlatoknak. Verselése sokszínu, de idonként szándékolt monotónia is áthatja. A dolgok légiessé stilizálódnak, hajlama és furcsához való vonzódása egyidejuen van jelen lírájában. Némely verse extatikus hevületu. Szembefordul az I. világháború emberpusztításával (Elégia elesett ifjú emlékére; Katonasír; Óda az ifjú Caesarhoz; Elégia egy rekettyebokorhoz). Megjelenik lírájában a klasszikus retorikus hangvétel (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz; Szent nyomorék, riadj!). A proletárforradalamat Az új isten c. versében köszönti: egyesíti az extatikusságot a retorikusságot, dekoratív képfestést. Fájdalmas nemzetféltése is megszólal (Aquincumi kocsmában; Fénylo búzaföldek között). Sorait gyakran rezignáció, máskor finom irónia árnyalja, ritkán játékosság frissíti (Jó éjszakát!; Az öröm illan; Rímes furcsa játék). O írta meg a magyar impresszionizmus legjellemzobb, felfokozottan mozgalmas versét (Körúti hajnal). Szellemi lírája az Esti sugárkoszorú egyéni stílusötvözetében teljesedett ki. Szerelmes versei életszeretetének legeroteljesebb megnyilatkozásai. Lírájának szomorúságát személyes élményvilága: betegsége, elfáradása, a társadalmi tülekedésben való elmagányosodása magyarázza (Lélektol lélekig; Isten törött csellója, hallgatok; Isten oltókése). A húszas években, nemzeti-népi hangszínu sorokban fogalmazza meg panaszát Ady kései archaizálását követve (Ifjonti jók múlásán; Hívogató; Elég volt a vágta; Széthullt légiókkal). A romantika látványos helyzetteremtéseit felújítja (Tetemrehívás; Oszi vihar). A századvégi életképlíra enyhe módosítással szólal meg verseiben (Rozskenyér; Bazsalikom). A korabeli expresszionizmus zaklatottságától is tanult (Rádió). Mufordítói munkássága kiemelkedo. Babits szerint a legszebb magyar vers Shelley Óda a nyugati szélhez címu költeménye T. Á. fordításában. Nemzedéktársai közül o nagyobb mértékben törekedett arra, hogy az eredetihez igazodjék. Foként lírikusokat (Baudelaire-t, Lenaut, Poe-t, Rilkét, Goethét), de regényeket és drámákat (Flaubert, Maupassant, Csehov) is fordított.