Babits Mihály (1883-1941)

Az Adyval induló új magyar irodalomnak, a Nyugat nemzedékének Ady után sorrendben következõ második legnagyobb költõje volt Babits Mihály. Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért. Ezenkívül azonban semmi sem emlékeztet bennük egymásra. A politikus Ady mellett Babits hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a megerõsödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, mûvészileg is helytelen voltára. A formájában újat teremtõ Ady mellett Babits formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Ady az életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre.

Latinos mûveltségû szekszárdi nemesi-értelmiségi nemzedékek leszármazottjaként indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó mûveltségét. Igazi filozopterfajta. A jogásznak indult költõk és írók után vele kezdõdik el irodalmunkban a bölcsészek nagy sora.

Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és mûfordításai, s az értõk már ekkor felismerik formamûvészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a Nagyváradon készülõ A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költõnek bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy hatású folyóiratnak, amelynek késõbb szerkesztõje, majd fõszerkesztõje lesz. Élete és mûvészete összekapcsolódik a Nyugattal.

1909-ben elsõ verseskötetével az új magyar költészet elsõ vonalába lép. Ezekben a korábbi versekben - egészen az elsõ világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költõ a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedõ pesszimizmust.

1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költõi nagyságát. Egyre nagyobb mûfordítói munkát végez, belefog Dante Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitûnõ kritikus és esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra eredményeinek õrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklõdése lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. Érzelmileg közel áll a polgári radikálisokhoz. Az elsõ világháború kitörése azután õt is a politika felé mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A nacionalizmus, a militarizmus felháborodik: Babits ellen fegyelmit indítanak, felfüggesztik tanári állásából. Természetes hát, hogy lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.

A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, még a nyugdíjat is megvonják tõle. Ettõl kezdve kizárólag az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Utálkozik a közélettõl. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a mûvésznek "elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülrõl-felülrõl kell szemlélnie a világot.

Ebben az idõben (1921-ben) nõsül, felesége a Török Sophie néven író Tanner Ilona, költõnõ. Élete irodalommal-kultúrával telik. Versei, tanulmányai, mûf