Pilinszky János (1921 - 1981)


Amikor a 25 éves Pilinszky János elsõ verseskötete, a Trapéz és korlát 1946-ban megjelent, már mögötte voltak a legdöntõbb élmények, amelyek megalapozták egész életére szóló metafizikai és erkölcsi világképét, szorongásosságát, felelõsségtudatát a világ bûneiben és részvétét mindenki szenvedései iránt. Ez a hozzáállás és a belõle következõ költõi témavilág ugyan a következõ évtizedekben bõvült, a költemények, s a hozzájuk kapcsolódó prózai és drámai mûformák gazdagodtak - de végül is az 1981-ben 60 éves korában meghalt költõ életmûve ugyanannak a léleknek következetesen magát adó képe, viszonya önmagához és az örökkévalósághoz. Az otthoni neveltetés és a nagy humanisztikus mûveltséget adó Piarista Gimnázium megerõsítette és következetes világnézetté formálta az eleve lelki alkaton alapuló katolikus mindenségélményt. Erre következett tudáskészletének gyarapodása az egyetemi években.

Mint a humán értelmiség igen nagy része, õ is jogászként kezdi. Ez a fakultás elsõ évének tanrendjével - a logikus gondolkozásra szoktató római joggal, és a szabályok történelmi útját nyomon követõ jogtörténettel - igen jó elõkészítõje minden kultúrával és kultúrtörténettel foglalkozó tanulmánynak. Pilinszky is ilyen bevezetéssel lép át a bölcsészfakultásra, ahol magyar-olasz-mûvészettörténet szakon sajátítja el tudományos fokú ismereteit. Ez idõtõl fogva igen ritkán már megjelennek versei, elõbb az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagban, majd az 1943-ban induló, az antifasiszta polgári humanizmus rövid életû folyóiratában, az Ezüstkorban, és a Thurzó Gábor irányításával egyértelmûen katolikus antifasiszta Életben. Az ezekben megjelent összesen hat költemény már bekerült elsõ verseskötetébe a háború után. Ezeknél korábbi próbálkozásait csak ujjgyakorlatoknak, elõzményeknek tartotta, amelyeknek nincs helyük az érett megvalósításokban. 1944 májusában fejezte be az egyetemet, novemberben behívták katonának, és alakulatát hamarosan nyugatra vitték. Tulajdonképpen ott találkozott, bár csak szemtanúként, a háború borzalmaival: a lebombázott városok és falvak képeivel, a rémült és éhezõ emberekkel, a társadalmi fejetlenség kezdeteivel, de ami ezeknél is megrázóbb, lélekkavaróbb volt: a koncentrációs táborok hulláival és csontvázzá fagyott halálraszántjaival. Alapvetõen részvétre beállított lelkiismeretében bûntudat és önvád alakult ki: vétlenül is úgy élte át a szörnyûséges bûnt, hogy akit nem sújtott, az maga is osztozik a felelõsségben. Ez a bûntudat és bûnvállalás mindvégig jellemzõ lesz erkölcsi ítéleteire is, költészetére is.

A Trapéz és korlát versei már egységes szellemmel mutatják be a hazatért költõ arculatát. Az irodalom értõi azonnal besorolták a figyelemre méltó újonnan jelentkezõ egyéniségek közé. Innét útja természetszerûleg vezetett az Újhold munkatársai közé. Ezek ugyan különbözõ jellegû és jelentõségû, javarészt fiatal írók és költõk voltak, de összekötötte õket mûveltségük, feltétlen humanizmusuk, a napi politikától való tartózkodásuk. Hamarosan rossz hírbe is kerültek a politikai hitvallást, pártosságot igénylõ kritika értékelésében. Munkatársaik, ha hamarosan nem váltottak - legalább színre hangot, magukat zárták ki az irodalmi életbõl.

Trapéz és korlát 1946-ban jelent meg. Következõ kötete, a verses meséket tartalmazó Aranymadár csak 1957-ben, több mint tíz év után láthat napvilágot. És e hosszú idõ alatt írt verseinek gyûjteménye, a Harmadnapon csak 1959-ben. 1948-ban még ösztöndíjjal néhány hónapot élhetett, nézelõdhetett Olaszországban és Svájcban, de mire 1949-ben hazaérkezett, az õ és a hozzá hasonlók elõtt a folyóiratok is bezárultak. Könyvkiadói korrektorként keresett annyit, amennyit ez a sanyarú munka hozhatott neki. Azután a nagy várakozás enyhületében, 1956-ban végre lektor lehetett a Magvetõ Kiadó kitûnõ szerkesztõgárdájában, majd