Kosztolányi Dezsõ (1885 - 1936)

Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészébõl Kosztolányi Dezsõt szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy õ a legnagyobb magyar költõ. Vannak azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú mûfordítón, aki a világirodalom évezredeibõl százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, óriás nyelvtechnikájú - bár nem túlságosan hûséges - magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy kitûnõ és mindig érdekes esszéíró, lebilincselõen csevegõ újságíró - akkor mindenképpen meg kell állapítani, hogy ha rajongói olykor túloznak is, egy igen jelentékeny és nagyon vonzó irodalmi nagy alakkal állunk szemben, aki nagyon is alkalmas arra, hogy bizonyos pillanatokban kedvenc költõje vagy írója legyen az olvasó embernek.

A Nyugat nagy költõnemzedékének, az Ady mögé sorakozóknak ahhoz a legelsõ vonalához tartozik, amelyet Babits Mihály, Tóth Árpád, Füst Milán, Juhász Gyula és õ, Kosztolányi Dezsõ fémjelez (s ide kell még sorolnunk igen kis terjedelmû, de mégis nagyon jelentékeny költészetével Karinthy Frigyest is). Ezek mind bölcsészként, tanárjelöltként indultak, volt, aki "filozopterköltészet"-nek gúnyolta lírájukat, amelynek nem mellékes jellegzetessége volt a költõk igen nagy és széles körû mûveltsége. S valamennyiükre jellemzõ volt az évezredek örökítette versformakészlet tökéletes birtoklása és mesteri módon kezelése. És ami nem kevésbé jellemzõ, hogy e néhány közös jellemzõ vonáson túl szinte semmi sem emlékeztet bennük egymásra. Értõ olvasó egy Kosztolányi-versrõl vagy prózai bekezdésrõl akkor is felismeri, hogy ki írta, ha éppen azokat a sorokat addig még nem is olvasta.

Nagy kultúrájú vidéki értelmiségi családból érkezett egyetemistának Budapestre, apja a szabadkai gimnázium igazgatója volt, elõdei egyik oldalról szabadságharcos hagyományú, mûveltséget õrzõ és hagyományozó köznemesek, másik oldalról nemzedékeken keresztül patikus polgárok. Könyvek, eszmék és versek közül került fel az egyetemi társak közé. Itt az egyetemen azonnal összebarátkozik a hasonlóképpen irodalom szakos Babits Mihállyal és Juhász Gyulával, majd életre szóló barátságot köt a matematikával és fizikával foglalkozó Karinthyval és a jogász, de közben kereskedelmi iskolai tanárnak készülõ Füst Milánnal. Irodalmi légkör, filozófia és esztétika kelti izgalmukat. Kosztolányi korai költészetében a világirodalomban divatos impresszionizmus, szimbolizmus, pesszimista dekadencia visszhangozik. Keresi a lélek kalandjait. S amikor 1907-ben (huszonkét éves korában) elsõ verseskönyve megjelenik, felfigyel rá Ady is, felfigyelnek Ignotusék, akik nemsokára már szervezik a Nyugatot.

Ezekbõl a fiatal bölcsészekbõl, Kosztolányi baráti körébõl kerül majd ki az a gárda, amely odaáll Ady mögé, akikkel Ignotus megindul az új irodalom felé. Kosztolányi sem kerülhet máshová, mint a Nyugat körébe.

Adytól tulajdonképpen nagyon távol áll. Majd sokkal késõbb, tíz évvel Ady halála után egy botrányt keltõ tanulmányban ki is fejti idegenkedését Ady egyéniségétõl és költészetétõl. A politikus és egyértelmûen haladó Adyval szemben Kosztolányi a teljes politikai el nem kötelezettség híve és szószólója, ifjúkorában egyszerre ír a szocialista Népszavába és egyházi szemléletû katolikus lapokba, késõbb lelkesedik Károlyi õszirózsás forradalmáért, majd az ellenforradalom idején egy ideig jobboldali hangokat üt meg, sõt rövid idõre ellenforradalmi lap munkatársa, amit azonban hamarosan szégyell, fõleg barátai elõtt. Ezek a barátok sem kifejezetten baloldaliak (igazán csak Juhász Gyula az), de humanista polgárok, akik irtózattal néznek az ellenforradalomra. Az õ körükb