Juhász Gyula (1883 - 1937)

Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költõ volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hû lélek húzódott meg, aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértésébõl haladó világnézetet. A Nyugat egész nemzedékében Ady után õ áll a legközelebb a szocializmushoz, és õ a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki - és õ lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa. Ahhoz az idegbetegségig túlérzékeny fajtához tartozott, amelyrõl azt szokták mondani, hogy ,,nem e világra való". S ezt olyannyira tudta, hogy életében több ízben is ki akart lépni az életébõl, míg végre ötvennégy éves korában sikerült öngyilkossággal véget vetnie az életnek. Költõi skálája nem túl széles, nem olyan látványos, mint nemzedéktársainak leghíresebbjeié, de érzelmek mélységében, szívhez szóló meghittségben senki se tehetõ elébe.

Vallásos katolikus szegedi kispolgári családból származott, elõdei kisiparosok voltak, apja postai távírótiszt. Õ maga gyenge testû, vézna, nagyon félénk fiúként nõtt fel, ifjúsága olvasással, ábrándozással telt el. Papokhoz járt iskolába, és pap szeretett volna lenni. Még gimnazista volt, amikor apja meghalt. Az árvaság, a megélhetési gond még erõsítette is ezt a vágyakozást, hiszen a papi élet évszázadok óta adott lehetõséget a szegények számára, hogy tanuljanak, tanítsanak. Így lett kispap az érettségizett Juhász Gyulából. De hamarosan arra jött rá, hogy a papság mégsem neki való. Felismerte magában a bíráló igényû szabad szellemet, és talán már ez idõben kialakult benne az igény a szerelemre. Õ pedig nem olyan ember volt, aki akár szellemiekben, akár testiekben megszegte volna papi fogadalmát. Inkább hátat fordított az egyházi életnek, és tizenkilenc éves korában rokoni támogatással beiratkozott a budapesti egyetemre magyar-latin szakos tanárjelöltnek.

Az egyetemen nagyon jó társaságba került, hamarosan összebarátkozott Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsõvel. Együtt indultak költõnek és tudósnak. Õk hárman voltak a nemzedék nagy reménységei. 1905-ben megismeri az irodalomba robbanó Adyt és költészetét. Azonnal meglátja benne a kor szellemi vezérét. És idõvel emlékéhez is sokkal hívebb lesz, mint bárki a Nyugat nemzedékébõl. Nemcsak a költészet forradalmárát ismeri fel Adyban, hanem megérti költészetének társadalmi-politikai tartalmát is.

Diplomája után azonban eldugott, kis vidéki gimnáziumokban kell tanítania. Nincs megfelelõ társasága, költészetének nincs visszhangja. Ekkor kezdõdik idegbaja, örökké kínzó fejfájása, már foglalkoztatja az öngyilkosság terve. Pedig közben Budapesten a társak maguk közé számítják mint egyenrangú költõt, és 1907-ben szülõvárosában, Szegeden már megjelenik elsõ verseskötete. Szerencséjére ez idõben kerül helyettes tanárnak Nagyváradra. Ott végre megint a szellemi élet közepébe kerül, részt vesz A Holnap szerkesztésében, és mint a nagy hatású A Holnap antológia egyik költõje lesz Adyval és Babitscsal együtt országos hírû. Nemsokára megindul a Nyugat is, amelynek kezdetétõl fogva munkatársa.

Nagyváradon bontakozott ki a költészete. De hamarosan vége a nagyváradi korszaknak, Juhász Gyulát megint isten háta mögötti vidékekre helyezik. Ennek a poros vidéki életnek az emléke lesz késõbb kitûnõ lélektani regényének, az Orbán lelkének az ösztönzõje. Hanem amikor ebben a világban él, nem bírja elviselni. 1914 elején pisztollyal öngyilkossági kísérletet követ el; az utolsó pillanatban mentik meg. Próbálkozik késõbb máskor is, van, amikor méreggel; akkor is megmentik. Ezek a próbálkozások bizonyítják, hogy a végsõ, a sikeres öngyilkosság nem egy elkeseredett pillanat következménye volt: magával hozta a költõ az önpu