Balassi Bálint (1554-1594)

Balassi Bálint nevét régebben Balassa Bálintnak mondták; voltak, akik úgy vélték hogy tulajdonképpen Balázsinak kell kimondani ezt a régi családnevet; õ maga különbözõképpen írta saját nevét; a híres família különbözõ tagjait is hol Balassiként, hol Balassaként említik a kortársak is, az utókor is. Lehetséges, hogy a kiejtés az idõk folyamán módosult, de a család mindig ugyanaz volt: erõszakos, önzõ, köpönyegforgató nagyurak egymásra következõ nemzedékei. Okosak voltak, szerették a mûveltséget, életüket kockáztatták a harácsolásért, várakat. birtokokat, asszonyokat gyûjtöttek, cseréltek, raboltak. Sajátos keveréke volt ez a család a középkori rablólovagnak és a reneszánsz kalandornak: jellegzetes képlet XVI. századunk vérgõzös történetében. A költõ nagybátyja, a hírhedett Balassi Menyhárt a kor közismerten legjellemtelenebb embere volt, aki Ferdinánd és János királyok között, katolikusok és protestánsok között rendszeresen folytatott árulásaival több vármegyényi birtokot szedett össze. Unokaöccse hazulról hozta a féktelenséget is, a mûveltség szeretetét is: egész élete erõszakoskodások és szerelmi kalandok szakadatlan sorozata, miközben korának egyik legmûveltebb férfia, kilenc nyelven ír, olvas, beszél; miközben áhítatosan vallásos, aki gyötrõdve bánja bûneit, de eszében sincs bûneivel felhagyni. Híres táncos a mulatságokon, híres vitéz a csatatereken - és nemcsak híres költõ, hanem olyan lángelme, aki költészetével egyenest a világszínvonal legmagasabb régióiba emelkedik. Õ az elsõ mindenestül európai magyar költõ: Ronsard kortársa, és semmivel sincs Ronsard mögött. Mintha a semmibõl teremtette volna meg a színpompás magyar költészetet. S élt mindössze negyven évet: 1554-tõl 1594-ig, amikor Esztergom alatt, a török elleni csatában vitézi halállal lépett túl a földi életen, amelynek nemcsak élni tudta örömét és bánatát, hanem évszázadokat álló költõi erõvel ki is fejezte.

A rendkívül mûvelt költõ tanul is az egész világtól, és mert igazi nagy költõ, senkinek nem lesz az utánzója. A kor fél lábbal még a középkorban él, és Balassi ismeri a középkor lovagköltészetét is. Témavilága, akárcsak a lovagköltõké, világosan oszlik az akkor hagyományos három körre: vallásos, harci és szerelmes költészetre, vagy ahogy akkor mondották: istenes énekekre, vitézi énekekre és virágénekekre. Az élmény azonban már merõben újkori. Istenes énekeiben az áhítatos hinni akarás, a kétely, a lélek háborgása keveredik; egy nyughatatlan ember reménytelen vágya a bensõ nyugalomra. Vitézi énekei egyrészt a férfias kalandokat eszményítik, másrészt a friss nemzettudatot fejezik ki. Virágénekei pedig a középkortól elszakadt újkori ember életvágyát, életszeretetét fogalmazzák meg az érzelem széles skáláján.

A nyelv és a zenei hatású versforma bravúros mûvésze volt. A róla Balassi-strófának elnevezett kilencsoros versszak kialakítását a kor tánczenéi ihlették meg; mai kifejezéssel élve ezek reneszánsz táncdalok. A zenei ihletettség azonban a legtöbb, egyéb formájú költeményénél is felismerhetõ; versei nagy részét énekszóra képzelte el, s nyilván úgy is adta elõ baráti köreiben. (Õ maga több hangszeren is játszott, és szép énekhangja volt.)

Szókincse és költõi képvilága nemcsak rendkívül gazdag, de olyan életképes, hogy versein mit sem koptatott az évszázadokban mérendõ idõ. Amiket Balassi elõtt magyarul írtak, ha lelkünkhöz szólnak is, egy tõlünk már idegen ómagyarsággal szólnak, de nagyon sok, Balassi utáni szöveget is megavítottak a múló évszázadok - Balassi azonban ma is frissen hangzik. Lángelméjének legbiztosabb bizonyítéka, hogy minden következõ nemzedék kortársa tudott maradni. Szükségképpen túlhaladott helyesírását minden évszázad a magáéhoz igazíthatja, és így sokkal kevésbé érezzük régiesnek, mint a száz vagy kétszáz évvel késõbbieket.

Különös, hogy ez az annyira min