Nagy László (1925-1978)

Aki csak ismerte, annak a kedvesen mosolygó, ravaszkás tekintetû, megfontolt szavakkal szellemesen okos, gyakran szójátékos Nagylaci maradt az emlékezetében. Aki csak olvasta, annak képekben gazdag, népmesevilággal és képorgiás szürrealizmussal egyszerre közeli rokon, dallamosan hullámzó költészete marad mindörökké irodalmi kincstárában, és úgy érzi, aligha volt még költõnk, aki szorongató, komor gondolatokat olyan fénypompás, képekben gazdag derûvel tudott volna közölni, mint õ. Ámbár az elmúlt évtizedek egyik legjelentékenyebb költõje volt, sohase múlt el belõle az a festõ- és grafikusmûvész, aminek indult. És korai halála után hagyatékában festett és rajzolt képek tárlatra való tömege maradt. Még csak nem is mutogatta ezeket: képlátomásait magának vetette papírra, néha még vászonra is, mert akkor sem tudott nem-képzõmûvész lenni, amikor õ maga is és a hamar méltányló olvasóközönség is, sõt a kritika is úgy vélte, hogy új költészetünk egyik legsajátosabb hangú és egyik legjelentékenyebb írásmûvésze.

Faluról jött, a Dunántúlról, középiskoláit is az oktatóintézeteirõl híres Pápán járta ki. Otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a mûveltségre, a következõ nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezetõ útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitûnõ, szorgalmas családfõket a legszörnyûbb idõkben jövevényszóval ,,kulákok"-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa - akinek költõvé leendõ fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt - úgy halt meg, hogy ,,nem békült meg a világgal, amely tönkretette õt". (Ezt az emlékezõ mondatot egy másik fia, az úgyszintén költõ Ágh István írta le.) Addigra azonban a Pápán érettségizett fiú húszéves fõvel már Budapestre jött, hogy hajlama szerint festeni, rajzolni tanuljon. A történelem 1945-nél tartott, a világ éppen túllépett a világháborún.

Csaknem azonos évjáratú, hasonló ihletettségû, többségükben saját hangvételû írásmûvészünk szinte egyszerre lépett irodalmunk felfrissülõ kórusába. Nagy Lászlón kívül - hogy csak a legfontosabbakat említsük - Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Kormos István, Fodor András, Simon István együtt jelezte, miféle új hangokkal gazdagodik költészetünk. Merõben különbözõ mûvészegyéniségek ezek, de összeköti õket a népközelség formában is, közösségtudatban is, a költõi hagyomány és az új iránti érzék egysége, a tanulással szerzett kultúra intellektualitása.

Ezek a jellegzetes újat jelentõ tulajdonságok már mind megtalálhatók az induló Nagy László költészetében. A hangvétel azonban kezdetben csak a derût, a bizakodást, a feltétlen hitet fejezi ki. Akiknél ez a hang nem változik az évtized végére hol hamar, hol fokról fokra bekövetkezõ csalódások, kiábrándulások hatására, okvetlenül beletévednek, belesüppednek a következõ évtized ,,sematizmus"-nak nevezett vak vagy hazug közhelykultuszába. Nagy Lászlónál ez már azért sem következhetett be, mert egy tanulmányi ösztöndíjat kapott Bulgáriába. 1949-ben utazott el, és csak 1952-ben jött haza. Tehát nem fokozatosan kellett átélnie a változás, ,,a fordulat éve" történelmi és lélektani mozzanatait. Elment bizakodóan, és egy olyan légkörbe érkezett haza, amellyel már nem azonosulhatott.

Az ötvenes években megjelent köteteiben nyomon lehet követni, hogy a derûs lélek hogyan komorodik el. Az 1951-ben napvilágot látott A tüzér és a rozs címû gyûjtemény még az elõzõ itthoni években és a Bulgáriában írt versek a bizakodó évek hangulatait tükrözik, de A nap jegyese (1954) és még inkább A vasárnap gyönyöre (1956 eleje) már kételyekkel, szorongásokkal teljes költeményekkel jelzik a költõ kedélyvilágának megváltozását. Ugyanakkor ezekben a gyûjteményekben a költõi képek,