Weöres Sándor (1913 - 1989)

Már 14 éves korában vidéki lapokban megjelentek versei, 19 éves fõvel már országszerte tudomásul vették a vájt fülû olvasók, hogy bravúrosan verselõ, egészen sajátos hangú költõ. Ez 1932-ben történt. A Vas megyei Csönge nevû faluból - ahol apja jegyzõ volt - postán beküldött egy bizarr képekkel, kitûnõ rímekkel, meglepõ gondolattársításokkal fülbecsengõ költeményt a fiatal írókat, költõket maga köré csoportosító "Névtelen Jegyzõ" nevû budapesti folyóirathoz, amely azonnal közölte. Felfigyelt rá Babits Mihály is. Ennek a bemutatkozó kis mûnek "A macska" volt a címe, a hízelgõ állat monológja: gazdája áhítatos hangú dicsérete. Refrénként visszatérõ sora: "Kilenc mély bók a nevének" irodalmi körökben tréfás köszönési fordulat lett. Még ugyanebben az évben otthonra talált a Nyugat hasábjain is, és az azonnal befogadott költõ - fel-feljárva a fõvárosba hamarosan kedvelt barát lett a legkülönbözõbb irodalmi körökben. Alacsony termetével, különös, kicsit éneklõs hanghordozásával, szerényen mosolygó arcával, váratlanötleteivel és már fiatalon is meglepõen nagy és széles körû mûveltségével együtt egész lényében volt valami nagyon kedves mesealakszerûség. Pedig kultúrája feltornyosulásának még csak az elején tartott. Ez a szellemi önépítés 76 éves korában bekövetkezett haláláig szakadatlanul folytatódott. Csak 20 éves korában kezdte az egyetemi éveket, ahol egymás után, olykor egymás mellett volt jogász, földrajz-történelem szakos tanárjelölt, filozófia-esztétikahallgató. Közben nemcsak tanult, de meg is tanulta a legkülönféle nyelveket: a modernek és klasszikusok mellett például középfelnémetet, hogy eredetiben értse a Nibelungenliedet, vagy amikor késõbb óindfai szövegeket fordított, beletanult a szanszkritba is. Amikor doktori disszertációja, "A vers születése" 1939-ben megjelent, nem egy olvasója úgy érezte, hogy valami új kezdõdik a hazai irodalomesztétikában. Ekkor már három verseskötet volt mögötte. Civil életében könyvtáros lett, elõbb Pécsett, ahol az egyetemi éveket töltötte, és ahol a Sorsunk címû folyóiratnak eyik szerkesztõje is volt, majd Székesfehérvárott, végül Budapesten az Akadémiai Könyvtárban. Ettõl kezdve végleg budapesti lakos volt. Itt hamarosan meg is nõsült. Felesége, Károlyi Amy, a költõasszony életének kiegészítõ társa, munkatársa, alapvetõen rendetlen életmódjának üdvös rendben tartója volt és maradt mindvégig. (Nem egy kisgyermekeknek szóló könyvüket együtt hozták létre.) A történelem adta zûrzavaros világban pedig ugyanazzal a szívóssággal építette sokhangú életmûvét, amellyel szakadatlanul bõvítette ismereteit. Az ötvenes évek elején az eszmei dogmatizmust és a mûvészeti sematizmust elváró kultúrpolitika sehogyan se tudta elviselni alkati politikamentességét. 1951-tõl állása sem lehetett, verse sem jelenhetett meg. Rákényszerült a mûfordítások tömegmunkájára. Itt azonban nélkülözhetetlen lett rendkívüli nyelvtudásával, munkabírásával és azzal a magas igénnyel, hogy a kényszerû teendõket is a legmagasabb színvonalon végezze. Elképesztõ az a mennyiség, amelyet régiekbõl és újakból, közeliekbõl és távoliakból tolmácsolt felettébb nagy tartalmi és formai hûséggel a világirodalomból. Az irodalom akkori illetékesei pedig azzal az indokkal tartották távol 1950 és 1956 között az irodalomtól, hogy "formalista". - Sok írót felháborított Weöres kirekesztése, az indoklás is, de aki ellene szólt, süket fülekhez szólt. Feledhetetlen, hogy egy ízben az Írószövetség egyik taggyûlésén, amikor politikai jelszavakból élõ, jelentéktelen írók-költõk ezzel a formalista bélyeggel erõsítették Weöres távol tartását (persze távollétében, hiszen õ párttag sem volt), akkor Trencsényi-Waldapfel Imre, a klasszika-filológia nevezetes tudósa és az ókori költészet kitûnõ fordítója, aki egyrészt hívõ párttag, de ugyanakkor Weöres Sándor jó ba