Kölcsey Ferenc: ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE
Te lásd meg, ó sors, szenvedõ hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S õ védtelen küzd egyedûl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dûl!
Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körûle nem vonátok;
Õ gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedõ hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok ûl,
Ah tartsd meg õt, a hûv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körûl.
Törvényem él. Hazád õrcsillagzatja
Szülötti bûnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az õsz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
