Csokonai Vitéz Mihály: [Estve jött a parancsolat...]
Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a kincsem ablakán.
Akkor vált el éppen tõlem,
Vígan álmodott felõlem.
Kedvére nyugodt ágyában,
Engem ölelvén álmában,
Mikor bús trombitaszóra
Ûlni kellett mindjárt lóra.
Elindúlván a törökre,
Óh, talán elvált örökre.
Sírva mentem kvártélyáig,
Hozzá város kapujáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.
Süvegét könnyel öntöztem,
Gyászpántlikám rákötöztem.
Tíz rózsát hinték lovára,
Meg annyi csókot magára.
A szívem is sírt belõlem,
Mikor búcsút veve tõlem.
"Isten hozzád!" - többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.
Elment tõlem a táborba,
A több vitézekkel sorba.
Elment tõlem, óh istenem,
Míg kell magamba sínlenem.
Fekete fõld, gyászos parlag,
Az én kincsem azon ballag,
Süveg vagyon a fejében,
Búsan süt a nap szemében.
Menj, gyõzd meg ellenségedet,
Ismét meglátod kincsedet.
Térj meg árva galambodhoz,
Téged sóhajtó rabodhoz.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
