Kosztolányi Dezsõ: Szeptemberi áhítat
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememb?l az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ?sz, forrón-ég? rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglel?s és reszket? imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hív? száj büszkén emleget,
vérembe n?nek a termékeny álmok,
s n?k sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendégl?t megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség el?tt még újra lenni.
Ki érleled a t?kén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom er?s még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dics?ség,
még most se rút, nem-?szül? fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
mézt?l dagadva megreped a sz?l?,
s a boldogságtól elnémul a szóló.
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erd?n alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A feln?ttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint ...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
