Illyés Gyula (1902-1983)


Egy uradalmi pusztán született 1902-ben. 11 éves koráig még kisebb városban sem volt, ifjúságától mindhaláláig úgy tartotta nyilván magát, hogy a puszták paraszti népének fia. Ezeket az élményeket örökíti meg a Puszták népe címû szocográfiájában. Tizenhat éves korában már a kor neves költõi között tartják számon. Késõbb Párizsba megy, és beiratkozik Sorbonne-ra, ahol filozó-fiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet tanul, professzorait is elragadó kiváló eredménnyel. És közben otthonos a nevezetes párizsi irodalmi kávéházakban, ahol érik a szürrealizmus. Elõbb még a modern izmusok igézetében, azután, ahogy költõ kortársai egyre jobban közelednek a költészetnek ahhoz a formai hagyományvilágához, amelyet a Nyugat nagy nemzedékének legnagyobbjai emeltek formatökéllyé, õ is formát vált. Illyést hamar felfedezi és magáénak tudja a Babits Mihály irányította Nyugat. Hamarosan a fõ munkatársak közt van a helye, majd Babits halála után a híres folyóirat kénytelen címet változtatni, mégis megmarad mint "Magyar Csillag", és akkor már Illyés a fõszerkesztõje mindaddig, amíg a történelem vihara, az eláradó és népirtó fasizmus véget nem vet az egész régi Magyarországnak. - Akkor már a védekezõ, megbújni kényszerülõ magyar irodalomnak Illyés alighanem szellemi fõalakja és legjelentékenyebb költõje. Persze közben meg is kellett élni. Jó néhány évig biztosítási intézetnél tisztviselõ, majd húsz éven át sajtóelõadó a Magyar Nemzeti Banknál. Csak 1957-ben vállalja a kizárólag írói-költõi hivatást. Akkor már versenytárs nélkül az ország legünnepeltebb költõje, anyagilag is sikeres könyvek és színdarabok szerzõje, élete végsõ negyedszázadában nemzeti intézmény, akinek a lágyuló diktatúrában még különvéleményei is lehetnek.
Ifjúkorától mindvégig sikeres költõ, de legfõbb mûvei mégis azok a prózai írások, amelyekben sajátosan és igen költõi nyelven elegyíti az önéletrajzot, a társadalomrajzot, a regényes emberábrázolást és a nép, a "puszták népé"-nek igazát kifejtõ publicisztikát. Ahogy az évek folya-mán újraéli saját múltját, és ezen az úton haladva ábrázolja azokat a köröket, amelyeket megismert, óriási regényciklusnak is tekinthetõ, bár egyik sem szabványos regény. A harmincas évek egyszerre kivirágzó szociográfiairodalomban Szabó Zoltán, Féja Géza, Kovács Imre, Erdei Ferenc kitûnõ, izgalmasan érdekes, társadalmi mélységeket feltáró és politikailag vádló mûvei közt kétségtelenül az irodalmi fõmû "A puszták népe", ez a személyes emlékeken alapuló, mégis tárgyilagos társadalomábrázolás. Ez a könyv annak az évtizednek talán legnagyobb hazai könyvsikere volt. A sajátosan Illyés Gyula-i prózamûvek idõvel ehhez kapcsolódnak. Elõbb a lírai szépségekkel teljes "Kora tavasz" a serdülés és férfivá válás éveirõl, majd a párizsi világot, s benne az ottani magyarok köreit szemléletesen tanúsító "Hunok Párizsban". Azután sokkal késõbb az "Ebéd a kastélyban", amelyben szembesül egymással az egykori puszta múltját vállaló fia és a puszta egykori ura, a rangját és társadalmi helyét vesztett arisztokrata.
Illyés kitûnõ verselõ, költeményeit mondani is kellemes. Hangütése szerelemtõl politikai indulatokig otthonos a líra témavilágában. Egy ideig a háború utáni években, amíg a közéleti légkör el nem komorult, aktív résztvevõje volt a közéletnek, de a negyvenes évek végétõl visszavonult a gyakorlati politikától. Korábban még parasztpárti képviselõ is volt, ettõl is visszavonult. És ha közben írt is politikai tárgyú verseket (mint az oly nagy hatású Egy mondat a zsarnokságrólt), csak 1956 lázas heteiben adta közre, hogy utána évekig szó se essék róla. Leghatásosabb - és legszebb - verses mûvei inkább epikus jellegûek. A kifejezett elbeszélõ költemények mellett (Hõsökrõl beszélek, Három öreg, Ifjúság) legszemléletesebb költõi mûve