Illyés Gyula: Könnyezõ
Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dõltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.
A lágy árkokba, mosolya
öntözõ csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.
Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dõlt edénybõl, dõlt a könny.
Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.
S eldõlt, új könnyektõl vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.
Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sírtam.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
