Kányádi Sándor (1929)

Kányádi Sándor a felszabadulás utáni elsõ romániai költõnemzedékhez tartozik, azokhoz, akiknek eszméit már az újvilág alakította. Ebben az idõben a kisebbségi irodalom erõteljes fejlõdésnek indult, számos fiatal tehetséget nevelt, valamint jól mûködõ intézményeket alakított ki. Mondani szokás, hogy a romániai magyar irodalom a semmibõl született. Tulajdonképpen van ebben némi igazság, hiszen a világháború eseményei lerombolták a nemzetiségi irodalom addig kialakult kereteit, valójában azonban igen gazdag hagyományokkal rendelkezik, hiszen a romániai magyar irodalom az erdélyi magyarság nemzetiségi létével egyidõs.Kányádi Sándor az udvarhelyi. Nagygalambfalván született, székely parasztcsaládban. Sokat betegeskedõ, gyenge alkatú fiú volt, ráadásul édesanyját is elég korán – tizenegy évesen – elvesztette. Ipari középiskolát végzett, majd tanulmányait a kolozsvári Szentgyörgyi István Színmûvészeti Fõiskolán folytatta, amelyet annak ellenére, hogy éltanuló volt, hamarosan abbahagyott, és átiratkozott a Bolyai Tudományegyetem magyar szakára. Magyar irodalom szakos tanárként szerzett diplomát 1954-ben. 1958-ban megnõsült, felesége Tichy Mária Magdolna, házasságukból két fiúgyermek született, Sándor és András.A költõ a hagyományos kifejezésmódhoz ragaszkodik, versei legtöbbször emlékeket villantanak fel, a falusi élményvilágot, a tradícionális népiességet, az ember és környezete viszonyát, annak lehetõségeit.Mûveiben törekszik a többértelmûségre, ezzel is továbbgondolkodásra késztetve az olvasót.Kányádi Sándor költészetében jelentõs helyet foglalnak el azok a versek, amelyeket a gyermekek is értenek és szeretnek, hiszen vallja, hogy az ifjoncoknak az irodalomból, a versekbõl is a legjobbat kellene juttatni, éppen ezért 1960-tól nyugdíjba vonulásáig a Napsugár címû gyermeklap szerkesztõje volt. A kisebbeknek szóló írásai gyönyörû vallomások szülõföldjérõl és a nagyvilágról. Kányádi Sándor egyik nyilatkozatában kiemelte, véleménye szerint nem létezik külön gyermekvers, a vers, az vers. A különbség csak annyi, hogy amit a gyermekeknek ír, az színesebb és „párnásabb”. 1961-ben jelenik meg elsõ gyermekverskötete Kicsi legény, nagy tarisznya címmel. Ezt késõbb még számos remekmû követett: Fényes nap, nyári nap (1964), Három bárány (1965), Fából vaskarika (1969), A bánatos királylány kútja (1972), Farkasûzõ furulya (1979), Kenyérmadár (1980), Tavaszi tarisznya (1982), Virágon vett vitéz (1984), Világlátott egérke (1985), Madármarasztaló (1986) címekkel. Törekedett arra, hogy a gyermekek több mûfaj közül választhassanak kiadványaiban, hiszen a versek mellett mûveiben fellelhetõ volt a mese, a regény, továbbá a különbözõ történetek. 1969-ben megpróbálkozott a színmûírással is. Munkássága még mindig nem ért véget, hiszen Kányádi mûfordítóként is jeleskedett. Fordításai közül néhány: Nicolae Labis: Az õz halála, A. E. Baconsky: Néma pillanat, Ioan Alexandru: Szeplõtelen szerelem. Annak érdekében, hogy mûvei minél több formában eljussanak az érintettekhez, hanglemezen is megjelentette munkáinak egy részét. Vannak vidéken címû nagylemeze, melyen saját maga mondja el verseit 1989-ben elnyerte az Év hanglemeze – díjat. Munkássága eredményességét nem tisztem megítélni, de azt hiszem azok az elismerések, amelyekben részesült, magukért beszélnek: A Romániai Írószövetség költészeti díja, Déry Tibor – díj, Az év magyar verseskönyve: Sörény és koponya, SZOT-díj, Kossuth - díj, Herder - díj, Nemzeti Örökség - díj, Kölcsey – díj. Kányádi Sándor elgondolásában a magyar költészet gyökerei, koronája, egybetartozó, egyetlen fa, hiszen azonos a nyelve, hagyománya, csak hát kerítés van körülötte. Azonban egyazon fa különbözõ ágain sem egyforma zamatú a termés, hiszen a jobb ágakon édesebb, dúsabb, míg ahol nem éri nap, ízetlen. Így van ez a magyar költészetben is, csak itt a sorsok befolyásolják a végeredményt.