Radnóti Miklós: NEGYEDIK ECLOGA
KÖLTÕ
Kérdeztél volna csak magzat koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdõm erõsödött csak, hogy annyit bõgtem én.
A HANG
S a vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.
Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idõ?
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdõ,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? s a rettentõ virág
nem nyílik még husodban tán a rák.
KÖLTÕ
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnõttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s õrök kisértek végig az uton.
A HANG
Jártál szellõtõl fényes csúcsokon,
s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy jámbor õz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
KÖLTÕ
Rabságból ezt se látni már.
Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünõ istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdõt, asszonyt és bokrokat,
a lélek szélben égõ szárnyait!
És megszületni ujra új világra,
mikor arany gõzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.
És már tudom, halálra érek én is,
emelt s leejt a hullámzó idõ;
rab voltam és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nõ.
Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!
A HANG
Ring a gyümölcs, lehull, ...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
