Radnóti Miklós: ELÉGIA
Már arrafelé is õszül, ahol
a szabadság zászlai hullanak,
lobogó vér fut parázs avarra
s alatta rémülten fészkel a mag;
fáradt megfoganni! És ha mégis:
földbevert bitó, hõsi test, avagy
harci gép dúlja fel meleg helyét
s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.
Várak és fûszálak perzselõdnek,
vadul rohanó halál szele kél,
délben a füst és pernye közt vakon
röppen a fölriadt szárnyasegér.
Világíts, távol égõ tartomány!
hideg van, markos sötét kavarog,
sápadt fák alatt hosszan vacognak
tegnap még símogató patakok.
Õrizz magány, keríts be lusta õsz,
új szégyent ró szivembe az idõ,
s rágódva régi, díszes õszökön,
konokon élek, szívós téli tõ.
A lélek egyre többet elvisel,
holtak között hallgatag ballagok,
újszülött rémek s hitek kisérnek
és a vándorlófényû csillagok.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
