Füst Milán: ELÉGIA
Atyám emlékének!
Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
S hogy ûzöm asszonyok között a gyönyörû szerencsét!
Oh jól tudom: ki ott idõzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünõdik!
S szájára teszi ujját: hadd bánjon el õvéle az enyészet!
Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahõkölök,
Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekûlök el,
Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!
Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
Boldogan tanyázott s ím' az idõ nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, - de jaj a látomás,
Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
Sötét idõknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
Ó rejtelmeim bús idõszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!
S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
S két haragos patak is, hegyekrõl rohanó!
S te nagy magánosság is, a szívemig ható!
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
