Füst Milán: SZELLEMEK UTCÁJA
Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,
Olyat nem tudsz mutatni pajtás, - nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,
Sem zenét, - minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot
S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,
A mélyen elrejtezõ, néma férfikort.
E sugallat hûvös. - Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka
És abban minden lobogásban volna, - hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait
A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!
S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzû leszel magad is
És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.
Igen, - szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét,
Széditõ, teljes napsütés: aranyrózsáidat...
Mi mindent szerettem, már nem tudom.
Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,
Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tõle s jeges éjszakát
Képzeltem hozzá... S ma már éjszakám:
Egyetlen teljességem. - Ne higyjétek, nem sohajtok,
Sõt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtõzni, elmerülni abban,
Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.
Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? - Sötét vagy-e?
Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
