Kölcsey Ferenc (1790-1838)

Kölcsey Ferenc nevérõl természetesen mindenekelõtt a Himnusz szokott eszünkbe jutni. Õ volt nemzeti himnuszunk szövegének költõje. Akik többet tudnak felõle, azoknak az is közismert igazság, hogy Martinovicsék után és Petõfiék fellépte elõtt, tehát ama sokszólamú fél évszázadban, a magyar romantika korszakában Kölcseyt tekinthetjük a magyar irodalom politikailag leghaladóbb költõjének. Szerepe legalább annyira beletartozik a kor politikatörténetébe, mint irodalomtörténetébe. De még azt is szokás tudni felõle, hogy a rendszeres magyar irodalmi kritika egyik elõkészítõje. Tehát az irodalmi fõszereplõk közé tartozik.

1790-ben született. A Szatmár megyei nemescsalád, amelybõl származott, nem volt gazdag, de igen nagy tekintélyû. Állítólag a hét õsmagyar törzsfõ egyikétõl, Ond vezértõl származott (amiként egy évszázaddal késõbb Ady is úgy tudta magáról, hogy Ond vezér kései unokája). Szülei mûvelt emberek, apja tekintélyes jogtudós, az antik és a klasszikus francia irodalom otthonos az isten háta mögötti falusi kúriában. Kölcsey kisgyermek korától fogva tud a magyar anyanyelven kívül anyanyelvi biztonsággal latinul és franciául. Késõbb, a középiskolai évek alatt jól megtanul németül és görögül is. Ifjú éveiben nincs is nagyobb gyönyörûsége, mint a mûveltség. Hatéves korában elveszti apját, tizennégy éves korában anyját. Közben a feketehimlõ egész életére betegessé teszi, bal szemére megvakul, és kihull a haja. A vézna, kopasz, félszemû ifjú számára a szerelem sem lehet több, mint keserves ábránd. Huszonnégy éves korában már arról ír, hogy túl van minden szerelmi képzelgésen. Egyébként annyira szemérmes, hogy korai szerelmes versei ellenére sem tudunk semmit legbizalmasabb magánéletérõl. Iskoláskorát a debreceni nagy hírû Kollégiumban tölti. Jó tanuló természetesen, de visszahúzódó, barátokra sem talál. Debrecenbõl kerül joggyakorlatra Pestre. Hanem amikor befejezi a jogi tanulmányokat, nem jelentkezik ügyvédi vizsgára. Akkorra már kiábrándultan megveti azt a feudális jogot, amelynek kiváló tudósa. Késõbb majd szakértõnek kérik fel újra meg újra fõbenjáró perekben. Élete vége felé Lovassy, Kossuth és Wesselényi híres pereiben fogalmazza meg a védõk számára a perbeszédek érveléseit.

De gyakorló jogász nem akar lenni. Hazamegy Szatmárba, a családi birtokra. Ott, a magányban fejleszti ki költészetét. Ez a költészet a divatos szentimentalizmusból indul ki, nem csodálatos tehát, hogy hazai példaképét Kazinczyban fedezi fel. Kazinczyval tizennyolc éves kora óta levelez, majd jó barátságot kötnek. Kazinczy irodalmi körének Kölcsey lesz az egyik legfontosabb és hamarosan a legképzettebb tagja. Kazinczy pesti barátai közül csak Szemere Pállal tud lélekbeli kapcsolatot találni. Összeköti õket nagy mûveltségük és kritikai hajlamuk. Kölcsey az irodalom további fejlõdésére nélkülözhetetlennek tartja a rendszeres kritikát. És el is kezdi felmérni az élõ magyar költészetet. Egymás után ír három bírálatot. Elsõt a költõnek jelentéktelen, de irodalmi ösztönzõként fontos Kis Jánosról, a másodikat a már halott Csokonairól, a harmadikat Berzsenyirõl. Mind a három elmarasztaló. Az elegáns, árnyalt stílust keresõ fiatal költõnek Csokonai túl parlagi, Berzsenyi túl durva és fellengzõs. Érthetetlen, hogy mennyire nem vette észre Csokonaiban sem a plebejus jelleget, sem a stílusbeli árnyaltságot, s Berzsenyiben a nagy problémák szüntelen jelenlétét és a nyelv addig példátlan gazdagságát. Amiért Kölcsey egy életen át lankadatlanul harcolt, az éppen Csokonai és Berzsenyi költészetében fogalmazódott meg a legmagasabb szinten. Sokkal késõbb ezt Kölcsey is tudta, de addigra már Berzsenyi sértõdötten, elkedvetlenedve meghalt, és a gyászbeszédben Kölcseynek csak az önvád lehetõsége maradt meg. Igaz, ezt az önvádat férfiasan ki is mondotta.

Amikor megszûnik diétai megbízatása, és folyóirat