Kölcsey Ferenc: ZRÍNYI DALA
Hol van a hon, melynek Árpád vére
Gyõzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem gyõzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hõ szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.
Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késõ századokra vét?
Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hõst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben ûl a gyáva kor s határa
Szûk körébõl õse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.
És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hõsi bért aratni
Õsz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövõ virúlt?
Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fõvel, romlott, szívtelen;
A dicsõ nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hõsi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.
...
|
|
|
|
|
|