Petõfi Sándor: ARANY JÁNOSHOZ
TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...
Olvastam, költõtárs, olvastam mûvedet,
S nagy az én szivemnek õ gyönyörûsége.
Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla... te gyujtottad ugy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?
Ki és mi vagy? hogy így tûzokádó gyanánt
Tenger mélységébõl egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet... a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerû,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztûl
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költõ, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! olyan felhõs láthatára,
S felhõk közt kék eget csak néhanapján lát.
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költõk, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! -
Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midõn a költõi szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsõséggel!
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
