A °***°***°
(1923)
Fordította:
Tamás
Almusztafa, a kiválasztott és a aki önnön napjának hajnala
volt, várakozott Orfalisz városában a hajójára,
melynek vissza kellett térnie, hogy õt a szigetre, ahol
született.
És a tizenkettedik esztendõben, az aratás hónapjának, Jelulnak hetedik
napján felment a város falain kívül magasodó hegyre, és a tenger felé
kémlelt, és a párán át látta, hogy közeledik a hajó.
És szívének kapui és öröme messzire szállt a tenger fölött.
És lehunyta szemét, és csendjeiben ahogy leereszkedett a hegyrõl, szomorúság vett rajta erõt,
és szívében ez a gondolat támadt:
Hogyan menjek el békében, szomorúság nélkül? Bizony, szellemem
sebesülése ezt a várost el nem hagyhatom.
Hosszú napokat töltöttem el falai között, és hosszú
éjszakákat magányosan; és ugyan ki fájdalmának s
színterérõl bánat nélkül?
Szellemem túl sok cserepét szórtam szét ezeken az utcákon, vágyaimnak
túl sok kóborol mezítelen e dombok között, s én terhek és
kínok nélkül tõlük el nem A mai napon nem ruhadarabot el magamtól, hanem bõrt, melyet
saját kezemmel le. Nem is gondolat, amit magam mögött
hagyok, hanem szív, melyet éhség és szomjúság meg.
És mégsem tovább.
A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell
a hajóra maradnom, bár az órák az éjszakában, egy volna azzal,
hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt.
Örömmel magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném?
A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyrõl szárnyra
kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia.
És egyedül, fészke nélkül száll a is a nap felé.
Most, midõn leért a hegy lábához, a tenger felé fordult, és látta,
hogy hajója a kikötõ felé közelít, s fedélzetén a tengerészeket,
honfitársait.
És feléjük kiáltott, és így Õsanyám fiai, hullámok meglovagolói,
Mily sokszor álmaimban. És most eljöttetek ébrenlétemben
is, amely egy mélyebb álom.
Készen állok az s lelkesültségem vitorlákkal ...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
