Babits Mihály: A gazda bekeriti házát
Léckatonáim sorban állnak már, pici
földem a földbõl kikerítve, könnyü szál
dzsidások módján állnak õrt, hatalmasan
igazságukban; õk a törvény, õk a jog,
erõm, munkám, nyugalmam és jutalmam õk,
s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli
egek pirossát, és a tejnél édesebb
levegõt, mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki április
karmosabb öccse --
Óh mi edzve karmosabb
csökhöz már, kincses tavalyból érkezett
bátyák magunk: mit, hízelegni a modern
szeleknek? Õsz ez! barbár, gyilkos és hazug.
Szemtelen õsz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad
zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák
nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fû
növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd
a magvat ami megmaradt kincses tavaly
füvébõl és barbár szelekkel ne törõdj!
Jöhet a vad tánc, tépõ, részeg, ál-buján
vetkõzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklõ, a tél; te csak
maradj a tavaly õre! s ha a jövevény
lenézve így szól: >>Én vagyok az Új!<< -- feleld:
>>A Régi jobb volt!<< -- Hõsi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
képégetõk elõl pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jõve, elesett
léckatonáid helyén élõ orgona
hívja illattal a jövendõ méheit.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
