Áprily Lajos: Vadlúd
Felettük az acélos fény? kék,
alattuk a bükkerd?k bíbora.
Acélos rend a nyílhegyek sora,
az ék.
De nem e rendjük érdekel. Ma nem,
az a legels? fogta meg szemem:
az él.
Miben lehet különb a többinél?
A szárnya gyors? Iramvonala szebb?
Viharérz? szimatja élesebb?
Az ösztönb?l sugárzó céltudat?
Mindegy. Élen jár és irányt mutat.
Jaj volna, hogyha célt tévesztene,
ha szédítné a roppant égi tér
s ha nem fékezné ritmus-ösztöne.
De nem szédül. Az ék is tudja jól,
s ha élhelyér?l néha visszaszól,
a népe bízó hangon válaszol,
egy szálig tudja mind, hogy célhoz ér.
Az Úr el?tte nem lobogtatott
sem fényes felh?t, sem t?zoszlopot,
de ismer?se földi s égi jel:
a hajnalfényben úszó földszagok,
a fároszként szikrázó csillagok,
városmorajt és tengerzajt figyel.
Még látom: bátran és gyönyör?en
hasítva húz a kristály-der?ben,
és felkiáltok és megszólítom:
Vadlúd, ki szállsz most rom-hazám felett,
melyet remegtet még a rémület
s görcsökbe torzít még a vériszony –
vadlúd, akit a menny már fénybe sz?tt
a messzeségben –, utánad vetem
borzalmaktól sötét tekintetem,
s rendet jelent? bölcs er?d el?tt,
amelynek útján nincs se harc, se vér,
vadlúd, te Mózes-lelkekkel rokon,
meghajtom sújtott ember-homlokom.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
