Radnóti Miklós: HUSZONNYOLC ÉV
Erõszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülõ anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy gyõztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
elõttem a világ,
oly mélyrõl nõttem én,
mint a haramiák;
oly árván nõttem én,
a mélységbõl ide,
a pendülõ, kemény
szabadság tágas és
szeles tetõire.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen hüvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket elrémitõ,
nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é? kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifju nõ,
komolykodó, tünõdõ.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska! véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nõttem én,
erõsen tûz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
