Füst Milán (1888-1967)

A magyar írók nagy részét vagy jogásznak, vagy bölcsésznek készült. Füst Milán jogász volt, tanár is volt: jogi doktorátust és kereskedelmi iskolai tanári diplomát is szerzett, élete jó részében gyakorló tanár volt: korábban kereskedelmi középiskolában tanított igen gyakorlati tantárgyakat, majd idõs korában az egyetemen esztétikát. Füst Milán a század magyar irodalmának egyik legnagyobb írómûvésze, a Nyugat nagy nemzedékének egyik legnagyobb hatású költõje. Regényei szépprózánk legeurópaibb értékei közt sorakoznak.

Polgári családból származott, de kisgyermekkora óta árva, aki nehéz anyagi körülmények között, szívós kitartással szerzi tudósi színvonalú mûveltségét, amelyben jelentékeny helyet foglal el az antik görög kultúra és a Biblia. Ez a két kulturális világ mindvégig erõsen hat költészetére. Ifjúkorától fogva jó barátja Kosztolányi Dezsõ és Karinthy Frigyes. Velük együtt ismeri meg a világirodalom modern törekvéseit.

Ifjúkorától fogva versel, de nem ontja könnyeden a verseket, az õ számára minden sor gondokat adó feladat. Lassan, csiszolva, újra átmeg átírva formálja méltóságteljesen komor költeményeit. A magyar költészet leglassabban dolgozó, legaggályosabb költõje, aggastyán korában is tökéletes remekmûveket ír, és nyolcvan évre terjedõ életében összesen nem írt száz verset.
Versei formájukban nem emlékeztetnek senkire egész irodalmunkban. Füst Milán a magyar szabad vers megteremtõje. Soraiban a görög verselés szöveghullámzásai és a Biblia félvers-félpróza ritmusai lappanganak. Fájdalom, szomorúság, részvét szólal meg ebben a költészetben, de mintha nem is egy meghatározott ember mondaná, mintha maga a mindenség, a természet vagy a történelem egésze szólalna meg. Értõ és borús élettapasztalat sejlik a versek mögött. Ezért hat a már fiatal Füst Milán is aggastyánnak. De stílusának, kifejezésmódjának roppant ereje miatt ezért hat az aggastyán Füst Milán is kortalannak.

Világnézete tulajdonképpen pesszimista: elkomorítja a világban tapasztalható gonoszság, ostobaság, szerencsétlenség. És a század borzalmai igazolni is látszanak pesszimizmusát. Közben azonban elválasztja az igazi pesszimistáktól feltétlen emberszeretete, embertisztelete és együttérzése a szomorúakkal. Ez a mindenre kiterjedõ részvét teszi minden haladó törekvés politikai szövetségesévé. Ez a magatartás oly mértékben befolyásolja emberi-költõi magatartását, hogy a tanácsköztársaság idején politikai és jogászi szerepet vállal, egyik vezetõje akkor az "Alkotó Mûvészek és Tudományos Kutatók Szövetségé"-nek, a forradalmi írókat összefogó "Vörösmarty Akadémiá"-nak pedig az ügyésze. Ezt a magatartást az ellenforradalom nem is bocsátja meg neki: fegyelmi úton fosztják meg tanári állásától. Ettõl kezdve kénytelen kizárólag irodalomból élni. Kisregényeinek és elbeszéléseinek jó részére jellemzõ egy sajátosan groteszk látásmód is. Ez a groteszkség és szorongás együtt teszi annyira jellegzetesen modern íróvá Füst Milánt. Prózai fõmûvét azonban késõbb, a harmincas-negyvenes évek fordulóján írta; 1942-ben jelent meg a Feleségem története. S mindezek mellett kitûnõ drámaíró volt. Két színpadi mûvét ismerjük, a szerencsétlen emberek szerelmi szomorúságáról szóló Boldogtalanokat és a kitûnõ lélektani történelmi drámát, a IV. Henriket.

Füst Milán megjelenésétõl kezdve tisztelt költõ volt. Amíg a Nyugat fennállt, hozzátartozott élgár-dájához. A nagyközönségtõl ekkor is, késõbb is idegen maradt, de a költõk ekkor is, késõbb is mesterüknek tartották: akkor is, amikor a fasizmus üldözöttje volt. A felszabadulással azután minden hivatalos elismerést is megkapott: Kossuth-díjat, egyetemi tanárságot, az élõ klasszikusnak kijáró nagyrabecsülést. És még több mint két évtizedes, mindhalálig tartó termékenység adatott neki.