Füst Milán: LEVÉL AZ IFJÚSÁGRÓL
Nagy csöndesség volt és nehéz sötét esõ után,
S egyszerre, mint az átkozottak látomása,
Úgy került elé az Alpesek mögûl
S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég pihent:
Az órjás hold, Ily félelmes még sose volt.
Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gõzt lehelve
Vágtatott a völgy fölött s a szíveket
Vad izgalom futotta tõle rögtön át meg át,
Egyik se lelte már helyét, - párját kereste mind a hány
És íme: nem volt párja senkinek...
És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán...
S a futkosás oly nagy lett végül és a zûrzavar:
Hogy négy vad-erõs lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy szekéren
Hajszolva felhõt, csillagot
Mi máris száguldoztunk élen-völgyön át és nagy kiáltozással felverõk
Az éj kábúltjait. - De mégis oh hová?
Hová visz mind e tûz? - Az éj határtalan!
S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye ûz:
Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette
S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát:
Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan
S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd...
A város elmaradt már, - álmos madarakkal is találkozánk,
Felverte õket is a holdözön, amely a fészket is süti, - azt hitték, nappal van megint... S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos õre
És ott volt már a gát elõttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam
S hiába szóltam én
S hiába vágtatott utánunk annyi nép, A messzi kastélyokban ébredõ cseléd:
Megrémûlt kukták, katonák gyertyákkal, mint a szentek,
Mindhiába integettek...
S utóbb dobszó is hallaték,
Komor, nyugodt - és fennen hangzó, éber trombita,
Köröttünk zengett-zúgott már a lég
S a fák... S hiába esdekeltem én
S az õr hiába ordita, A többi, mint a beteg, aki testi kínjait
Nem bírja már tovább ...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
