Füst Milán: ÖREGSÉG
Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint
a szamáré valamely édes-bús nevetéstõl?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzõk, kiktõl felserkent nemcsak
a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?
S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek
eszelõs utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az õzet, az õzlábút s utána ledõlni,
susogni, nem is neki, de a holdnak...
Holmi rejtelmekrõl, amelyeket senki sem érthet egészen
s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve...
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés?
Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngõ hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!
Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merûlve, - õsz haját verte a szél is
S pisla szemébõl könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. - - Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger...
Oly naggyá nõtt meg elõtte s oly szentté az öregség õsi nyomora.
Mert hisz ott állt õ már önnön sírja elõtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielõtt elomolna...
S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De ...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
