Füst Milán: EMLÉKEZETÛL
Nincs ereje a lábatoknak többé,
Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.
És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív
Ezernyi íze, bája,
Hogy bugyborékolt tõletek az utca! - mindig is úgy képzelem:
Hogy lejjebb hajoltak a háztetõk s a vén
Csókák is, ötvenévesek felûltek fészkükön az éjben
S nevettek rajtatok,
A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva,
Sírván mutattam némely utcakõre: lám Árpád talán itt térdepelt,
E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben
Egy tréfakedvelõ lotyónak,
S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hõs
S a langy Dezsõ emitt panaszra ment
Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni õt
És éppen én, ki legbúsabb valék,
Oh alhatsz már Dezsõ, a kõ még itt maradt,
De ti már elrepûltetek, a lábatok nyomából pára lett
S a könnyetekbõl õszi felhõ,
Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,
De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.
Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?
Mely alagútba bújtatok elõlem hûtlenûl?
Bújósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve
S oly hosszan néz utánatok?
Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember õ,
A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketõn emel,
De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon
Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddõ vitában
S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.
És jobbról is, meg balfelõl
A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
