Füst Milán: A SZÕLÕMÛVES
Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanitja.
S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú.
Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt beboritja,
Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya
Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt...
S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repûl
És fénylõ, gyors felhõket ûz az õszi szél...
...Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körûl
S aztán bucsúzik õ is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél,
A szótlan szõlõmûves is pihenni tér.
Jön, leballag a hegyrõl s hol borpincék nehéz szaga terjed,
Puttonyát s számos szerszámait hûs kamarába teszi vissza...
S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed,
Vídáman heverész és derüs kedvvel borocskáit issza
S tiszta bölcsességnek örûl, amíg kívül hull a hó.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
