Füst Milán: AZ IGAZ BÍRÓHOZ!
Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, - mint a nap,
S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, - nem bánod!
És látják-e, hogy életet oszt fénylõ melege szemeidnek:
Te csak derûsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetõé,
Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:
Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtõ!
Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! - Jóság
És okosság: tebenned egyesûlvén vannak!
S téged dicsõít szavam elõször, hogy szólalok s nem halkan többé,
De önérzettel, - mert fennhangon szóljon a hívõ:
Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
Néki dícsérem a fényt, mert õ tudja, hogy van s várom
Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre...
...Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem...
De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-elõre daccal
S meghalni azután, - meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
S feljutott végül a napfényre,
Gyönyörüszép hajnalidõben!
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
