Füst Milán: ÖNARCKÉP
Horgaselméjû s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr...
S ha majd számonkérnéd tõlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, - mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, - ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjuságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?
S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsõségben nagyobb dicsõségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetõbb és még nagyobb sötétet...
Ugy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? - Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán
De gúnytól félek s elbuvok magamba.
Négy izzó fal mered reám csupán, Az Úristennek vörhenyes haragja, Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
