Füst Milán: A KALANDOR
A semmittevés lován,
A semmittevés lován,
Õ üget az úton szaporán.
Minden köve egy év.
Szivének húnyó, bús heve
Még néha lobban s egy barát neve
Ilyenkor lobban el zsarátnokán.
Nem tudja õ, hogy merre tart
S nem emlékezik: - mit akart
S nem kérdi többé, hol pihen...
Néz felhõt, lombot és kiken
Egy hûsebb élet fénye ott világol:
A téli csúcsok felé néz a vándor...
És óhajtana lenni téli hó,
Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
És mindaz: mi e földi lét fele, Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele...
Mi eltünik - s nem mondta: élni jó!
S vidáman múlik el s nem éri vád
Az Alkotót, hogy mit mûvelt vele.
Az úton mendegél és egyre jobban
- Hogy errõl álmodik, - a szíve dobban:
Ha nem üldözné többé vér szaga...
Ha szél volna, a holdmezõbe' hálna...
S ha õ volna az örök éjszaka:
Az emberszívekben tanyázna...
...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Go to begin of the document
Go to previous page
Go to next page
Go to the end of document
